A franchise utolsó(?) részének története   2 hozzászólás

Joseph Mallozzi egy egész blogbejegyzést szentelt annak, hogy hogyan született meg az utolsó rész, és tulajdonképpen mi is történt benne. Alább olvashatjátok a fordítást.

Úgy gondoltam, hogy a 02×16 – The Hunt lesz az utolsó forgatókönyvem az SGU második évadjában, de az írótársam, Paul [Mullie – szerk.] túlzottan elfoglalt lett a 02×17 – Common Descent készítése miatt, ezért rám hárult az első piszkozat megírása. Amikor leültem, hogy megírjam a Gauntletet, úgy gondoltam, hogy vissza fogunk térni egy harmadik évaddal. Voltak, akik nem osztoztak az optimizmusomban, (Paul egyébként mindig is az a fajta ember volt, aki szerint “a pohár félig tele van, és a tartalma valószínűleg egyébként sem iható”,) de én végig úgy álltam hozzá, hogy ez az évad utolsó része lesz, és nem a sorozaté.
Az író szobában [ahol a sorozat írói közösen ötletelnek – szerk.] összegyűjtött ötletekkel felfegyverkezve előálltam a vázlatommal, meghallgattam a megjegyzéseket, aztán munkához láttam. Mire elkészültem az első verzióval, Paul időbeosztása is enyhült, ezért be tudott ugrani, hogy újraírja. A sok év után, amíg külön írtuk a forgatókönyveinket, valahogy helyesnek érzem, hogy az utolsó történetünket együtt alkottuk meg. Mint a régi szép időkben.
Nos, ahogy mondtam, én abban a hitben voltam, hogy lesz harmadik évad, és ezzel nem voltam egyedül. A nézettség csökkenése a második évadban rávilágított, hogy a kedd esti kísérlet hatalmas baklövés volt, (nekünk, és a Capricának is,) és bajban vagyunk, mégis volt több dolog is, ami nekünk kedvezett.
Először is, a sok hónapnyi bizonytalanság után a stúdió [MGM – szerk.] túljutott a nehezén, és a helyzet megoldódni látszott az új vezetés által. Úgy gondoltam, hogy a tény, hogy a Csillagkapu az egyik legnagyobb franchise-uk, (a Bond széria mellett,) arra készteti majd őket, hogy kiemelt erővel dolgozzanak a megmentésén. És nem csak az SGU-ra gondolok, hanem a tervezett filmekre, a Revolutionsre és az Extinctionre is.
Bár a nézettség csökkent, a csatorna többi olyan sorozata sem muzsikált jobban nálunk, ami a hétköznap esti holtidőben ment. (És minden tiszteletem ellenére, a nyári és az őszi vagy a TV filmek és a sorozatok nézettségét összehasonlítani még csak nem is olyan, mintha az almát a narancshoz, hanem mintha az almát a karórépához hasonlítanánk.) Tény, hogy a nézettségi adatok csökkenése, (nem csak a mi esetünkben, hanem az egész csatornán, sőt általában a kábel csatornákon,) határozott irányba mutat. Egyre kevesebb ember néz élőben TV-t. Inkább felveszik, vagy letöltik, és ez a Csillagkapu esetében kiemelkedően igaz. Ez nem meglepetés, hiszen a közönségünk nagy része már a modern kor gyereke, akik kihasználják a technikai vívmányokat. Azt gondoltam, hogy nem fognak minket bűntetni azért, mert a közönségünk okos, és előrelátó.
Végül is úgy álltunk, hogy mindenféle forrásokból azt a hírt kaptuk, hogy a show visszatérhet egy harmadik és egyben utolsó évaddal. Igen, vége lesz, de ennek tudatában rengeteg időnk lesz, hogy elvarrjuk a szálakat, és egy igazán nagy finálét csináljunk. Emlékszem, hogy ültünk az irodámban Louis Ferreirával (Everett Young), és arról beszélgettünk, hogy micsoda lehetőség a számunkra, hogy megengedhetjük magunknak azt, hogy igazán kreatív és merész ötletekkel álljunk elő, tudván, hogy ez lesz az utolsó 20 epizódunk.

Miután az epizódot levetítették, sok rajongó megelégedettségét fejezte ki a sorozatzáróval kapcsolatban. Bár sok megválaszolatlan kérdés maradt, abban egyetértettek, hogy a Gauntlet igazán keserédes befejezést nyújtott. Én nem biztos, hogy teljesen egyetértek ezzel, de mindenképpen van három dolog, ami miatt befejezésként szolgálhat ez az epizód.
A búcsúzkodások. A szereplők, akik a szemünk előtt fejlődtek, és akiket megszerettünk a két évad alatt, egytől egyig elbúcsúztak egymástól, (és természetesen a nézőktől,) míg végül csak a legfőbb hármas maradt. Aztán ők is elbúcsúztak. Előbb Rush, aztán Young, hátrahagyva Eli-t, (a nézők meghatalmazottját,) a hídon állva, az ismeretlenbe tekintve.
Az utolsó vacsora. Ami érdekes módon nem volt benne az első verziómban, de még Pauléban sem. Legalábbis nem így. A jelenet eredetileg egy sokkal hosszabb, zenére vágott montázs lett volna, párbeszédek nélkül, ahogy a legénység együtt elfogyasztja a vacsorát. A Syfy egyik munkatársának, Erika Kennairnek a kérése volt, hogy legyen egy jelenet, amiben a szereplők elmerengenek azon, hogy honnan jöttek, és hová tartanak. Visszagondolva, zseniális ötlet volt. Megírtam a szöveget, aztán tovább adtam Paulnak, aki belevitt még néhány csavart. Például azt, amikor Rush pohárköszöntőt mond a három év tiszteletére, ami természetesen az előttük álló három éves utazásra vonatkozott, de az én gondolataimban ez a sorozat várt három évadjának is szólt.
A búcsúzó látvány. Paul adta hozzá a forgatókönyvhöz ezt a jelenetet, ami felidézi a sorozat kezdetét. Csak csillagok, semmi más, aztán a Destiny megközelíti a kamerát. Egy vágás, és az üres folyosókat látjuk, ahogy a hajó életre kel, majd a kamera követi a helyiségeket, ahogy a fények kigyúlnak. A Gauntletben ugyanezt látjuk, csak fordítva. A Destiny elalszik, a kamera követi az elsötétedő helyiségeket. Aztán vágás, és kívülről látjuk, ahogy a hajó FTL-re ugrik, aztán semmi más, csak csillagok.

Persze, megértem, hogy sokan igazi sorozatzárónak tartjátok, de akármennyire is szeretem ezt az epizódot, frusztrált vagyok. Leginkább azért, mert 11 év cliffhangereinek megoldása után, pont most nem tudom elmesélni a válaszokat.
Sikerül-e a Destiny-nek eljutni a következő galaxisba? Meddig tart az utazás? Sikerült-e Eli-nak megjavítani a sérült fülké(ke)t, vagy megoldania, hogy a létfenntartás kihúzza elég ideig? Sikerül-e TJ-nek gyógymódot találni a betegségére? Kivel jön össze végül, Varróval vagy Younggal? Meggyógyul-e valaha Lisa látása?
Elmondhatom nektek, hogy miket ötleteltünk a folytatásra, megválaszolhatok néhány égető kérdést, de ezek végső soron nem lesznek mások, mint érdekes megjegyzések egy igazán nagy történet margóján. A válaszok végül is azok, amiket ti annak tartotok. Az utolsó pillanatokban mégsem sikerül FTL-re ugrani, és két évnyi kaland után nem marad más, csak a találgatás. Talán sikerül a három éves utazás, és a kaland folytatódik, csak mi nem leszünk már részesei. Talán mégsem sikerül nekik, és tényleg azok voltak az utolsó pillanatok, amiket láttunk. Vagy talán a Destiny tovább folytatja a küldetését sztázisban tartva a legénységet, és arra kárhoztatva, hogy túléljék a találgatásainkat.

Az eredeti írást elolvashatjátok Joseph Mallozzi blogjában.

Azért ne szomorodjatok el nagyon, mert Mallozzi megígérte, hogy a napokban minden kérdésünkre válaszol az SGU és az Extinction tervezett történetével kapcsolatban. Talán már holnap kapunk néhány választ.

Advertisements

Posted 2011. május 12. by Nekomajin in Különkiadások, Levelesláda

Tagged with

2 responses to “A franchise utolsó(?) részének története

Subscribe to comments with RSS.

  1. Azt viszont nem értem, hogy ha elmesél dolgokat, akkor még lehetőséget sem ad hogy egy esetleges folytatásnál (amiben én és még sok-sok rajongó reménykedik) elővegyék, ezeket az ötleteket.
    Én tényleg hiszem hogy lehet még tovább….
    Kérlek benneteket higgyük együtt.

  2. Az nem biztos, hogy a csattanót is elmondja, arra viszont elég kicsi esély van, hogy nem csak folytassák egyszer, de még az eredeti író gárdából is ott legyen valaki. Szóval senkinem nem árt, ha elmond pár dolgot.

Neked is van véleményed? Ide pötyögd!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s